A mai szó: festmény

Filep Papp Nikolettől kaptam 9. lakóhelyem, a repkényes ház, Nagytétény

Amikor beléptem a nagytétényi repkényes házba, kicsit meginogtam. Megláttam a nappali egyik falát, amit talptól tetőig fa lambéria borított. Biztos másnak is vannak becsípődései, mondjuk utálja a padlószőnyeget vagy ki nem állhatja a csillárokat. Na, nekem ilyen a lambéria. Olyan kellemetlen retro érzésem lesz tőle, mint a fekete fémvázas, háttámlás piros műbőr padtól, vagy a viaszosvászon asztalterítőtől. Tudom, hogy nagyon nagy divat volt, tudom, hogy szép munka elkészíteni, de én képtelen vagyok megszeretni. Ráadásul, ahogy a fenyő érik, minden egyes valaha is ráakasztott kép világos négyszögletes nyomot hagy rajta, ami egy jó nagy nappali jó nagy falán pont olyan érzést kelt bennem, mint a gyerek kamaszkorából maradt íróasztalán a levakarhatatlan matrica-nyomok. Nyilván maga a lambéria nem válóok, főleg, ha ilyen gyönyörű a kert és tágasak a terek, de azért ott lakásunk kezdetétől minden nap törtem a fejem, mit is kezdjünk vele. Nyálcsorgatva nézegettem a magazinokban a fehér lazúrfestékkel beeresztett lambériás falakat, de egyrészt bérelt házban nem csinálunk ilyesmit, másrészt, ha csinálnánk is, túl nagy meló lenne. Elé toltam hát két könyvespolcot, és kanapét, de még jó néhány négyzetméter kilátszott, a nappali központi részén. Átnéztem a keretezett képeimet, de egyik se illett oda, mind túl kicsi volt. Valami nagyon nagy kéne, és nagyon figyelemelterelő. Elkezdtem kutatni a neten, és kiderült, hogy vannak nagyméretű kész „festmények”, nagyjából elérhető áron, bár amekkora nekem kellett, azt már spórolással lehetett volna megszerezni. Nem beszélve arról, hogy igazán egyik sem tetszett. A nézelődés közben megismerhettem széles-e világ giccstermését, kiválaszthattam volna a „Naplementében áll egy Alfa Rómeó a tengerparton” témájú képet, de akár a „Kis Hableány napozik a jégtáblán” is felkerülhetett volna a falamra. Akkor már inkább egy egyszínű világoskék vászon, amin sáros lábbal átsétált a kutyám… (Tényleg, nem is rossz…) Szóval erről gyorsan letettem.

Nyilván millió dolga van az embernek költözés után, és még azután, meg azután is, nem volt központi kérdés a lambéria, amíg el nem jött a 2017-es lelki válság, az egyik legnagyobb az életemben. Persze, voltak már eddig is mélypontok, de még mennyire. Éppen ezért már ismertem annyira önmagam, hogy tudjam, nekem a veszteségkezelésben az egyik igazi gyógyír, ha jó emberek vesznek körül.

A „szeretetnyelvem” a kapcsolódás. És nagyon nagy örömet okoz az alkotás, ha a saját kezemmel csinálok valamit. Mindezt összerakva, ahogy ránéztem a lambériára, összeállt, hogy azt a jó nagy festményt akár a barátaimmal együtt is megcsinálhatnánk.Innen már átkapcsoltam megoldó üzemmódba, elkezdtem kutatni a lehetőségeket, hogy milyen anyagra, milyen módon, és hogyan tudnánk megfesteni egy képet úgy, hogy a teljesen különböző képességű barátok mind alkossanak és élvezzék is.

Na, és persze, az elkészült kép vállalható legyen. Mert ugye a számomra ronda lambéria helyett egyáltalán nem szeretnék egy ronda képet nézni évekig. Szóval kell valami alap, valami vezérfonál, ami segíti a festést. Millió képet átnéztem a neten, amíg rá nem találtam a vezérmotívumokra. Legyen rajta fa, legyen vidám, legyenek rajta házikók, és hegyek. A keresőszavak segítségével szűkítettem a találati listát, majd megtaláltam a stílust is, és végül ott voltak sorban azok a képek, amiket már el tudtam képzelni. Kigyűjtöttem, százszor átnéztem, tovább rostáltam, és megbeszéltem a gyerekekkel. Kiválasztottam, igen, ez lesz az.

A mesék aztán egy darabig a háttérbe kerültek, igazából a gyerekek születéséig nem is nagyon kerültek elő, de aztán csőstül. Egy gyerekkel, vagy közel született kettővel még tök jól tudtam ragaszkodni az elveimhez (minden gyereknek életkorának megfelelő esti mese jár). De ahogy sokasodtak, egyszerűen képtelen voltam négy felé szakadva, a gyerekeket elkülönítve elmondani a személyre szabott mesét. Így történt az, hogy az egész bandának szász estén keresztül végig kellett hallgatnia a Tarka kutya biciklije című darabot az Égből pottyant mesékből. Már szétesett a könyv, kijött a lap, de ezt kellett olvasni.

Az eggyel kisebb gyerek azt kérte, hogy fejből meséljek neki, a kedvenc állatáról, a vadröfiről. A legnagyobb már iskolás volt, a legkisebb még totyogó. Így állt elő a helyzet, hogy a pici az anyatejjel szívta magába a Harry Potter több fejezetét, vagy éppen a Szent Péter esernyője történetét, amikor az lett a kötelező olvasmány. Szerencsére nem lett semmi látványos baja attól, hogy esténként dementorokról, párszaszájúakról, és a Malfoy familiáról szóló történetek hallgatása közben alszik el. És mivel „jó anyaként” ragaszkodtam a „minden gyereknek jár mese”. elvéhez (meg azért is, mert imádtam én is elmerülni a mesékben), mire az összes mesét végigmondtam, már én is jócskán álmos lettem. Sőt!

Elkezdtem tárgyalni egy céggel, megkérdeztem, hogy megvalósítható-e, hogy veszek tőlük egy képet, de ne legyen rajta a naplementében álló Alfa Rómeó. És semmi más. Szóval csak a vászon. Igen, megcsinálják méretre. Aztán rájöttem, hogy nem elég a képet nézegetni, látás után nem fogjuk tudni szépen megcsinálni, ha nincs vezérfonál. Megkértem egy barátnőmet, aki mindent is tud a grafikusmesterségről, hogy alakítsa át a képet, nagyon elhalványítva, fekete fehéren, és vektorosan, hogy a cég fel tudja vinni a körvonalakat a vászonra.

Így megrendelhettem a kép alapját, hazacipeltem a festett vásznat, és jöhetett az ajándék magamnak.
Vettem egy csomó akrilfestéket, ecsetet, és meghívtam a barátaimat és a gyerekeimet egy nagyon szép téli napon, hogy készítsük el a vigasztaló festményt, főleg legyünk együtt, beszélgessünk, és együnk sok palacsintát. Becipeltük a nagy kerti asztalt, előkészítettük az eszközöket és festettünk. A halvány szürke vonalak vezettek minket, de ezen felül mindenki olyan színeket választott, amilyeneket akart.

Volt, aki pacsmagolt, volt, aki a kontúrokat húzta meg. Volt, aki a virágokra specializálta magát, más a házikók ablakaira, megint más úgy döntött, hogy teljesen megfest egy házat, és volt olyan is, aki javítgatott, ha észrevette, hogy két szín összefolyt, vagy kimaradt egy faág. És beszélgettünk, és nevettünk, végre én is nevettem, de néha kicsit sírtam is. És sütöttem a palacsintákat, és néztem őket, hogy mennyi, de mennyi jó ember, és mind jöttek segíteni nekem, és nem is tudják, hogy ez engem mennyire gyógyít.

Egy egész napot töltöttünk együtt, mire elkészült a kép.

Föltettem a két könyvespolc közé. Boldog vagyok, hogy bármikor ránézhetek, és eszembe juthat ez a ragyogó téli nap, és a barátaim. A kép emlékeztet arra, hogy történhet bármi, biztonságban vagyok, mert ők vannak, ahogy én is itt vagyok nekik.És, ahogy most újra ránézek, látom, hogy már ott, akkor ráfestettük a kis zebegényi házamat. Egy feketerigó ül a tetején.