Adjuk el a padlast – 25. történet – festmény
augusztus 15, 2025
Mikor szoktam sóhajtozni? Amikor Ropi kutya betrappol a kertből sáros lábbal, tökéletes kutyalábnyomokat hagyva a nappali fehér padlóján. Sóhajtozok, amikor ki kell teregetni, sóhajtozok, amikor le kéne szedni a száraz ruhát, amikor ki kellene pakolni a mosogatógépet, amikor felfedezem, hogy visszatértek a pókok, és egy hét alatt teljesen beszőtték az ablakokat. Sóhajtozok, amikor el kéne rakni a nyári ruhákat, és elővenni a télit. Amikor port kell törölni. Amikor ablakot kell tisztítani. Amikor (megint) porszívózni kell. Amikor már nem halasztható a hűtőtakarítás. „Nem szeretnél mindig tiszta, rendes lakást?” Jajj, dehogynem. Vagyis… Nem is tudom. A teljesen patyolattiszta, és rendes lakásokban valahogy feszélyezve érzem magam. Sokkal jobb egy olyan lakásba belépni, ahol kicsit kupi van ugyan, de mondjuk pont ugyanazokat a könyveket látom a könyvespolcon, amik nekem is megvannak. Ahol látszik az élet. Szóval tökéletesen tiszta és rendes lakást nem szeretnék. Tudom, hogy az én lakásom tökéletesen tiszta és rendes legyen, annak ára van. Próbáltam elég ideig, mert azt hittem, hogy ha a lakás tökéletesen tiszta és rendes, akkor minden jobb lesz. Mert az én hibám, ha kosz van és rendetlenség. Bárki képes lenne itt rendet tartani, csak egy kicsit oda kell figyelni.
Csak_egy_kicsit_oda_kell_figyelni. Egy gyereksereg mellett, egy kutya mellett, munka mellett. Ez a jó párkapcsolat titka. Biztosan Héra is állandóan porszívózott, aztán jó vége lett? Nem lett jó vége. Naugye.
De, mondom: próbáltam.
Csak_egy_kicsit_odafigyelni. Azt is tudtam, mert mondták, hogy csak egyszer kell rendet csinálni, és utána csak fenntartani. (Anyád!) És abból az lett, hogy teljesen kiléptem magamból. Én, aki általában spontán működöm, remekül oldok meg problémákat, rugalmasan reagálok a változásokra, kreatívan alkalmazkodom, és többnyire tiszteletben tartom mások határait, szóval én egy hárpia lettem.
Egy nagyobb családban fenntartani a rendet és a tisztaságot valójában állandó kontrollt jelent. Igen, magadon is, mert ahogy vágtál egy szelet kenyeret, söpörd össze a morzsát, ha összefröcskölted a tükröt, takarítsd le, ha maradt a lábosban étel, tedd át egy kisebbe, és mosogasd el az első lábost, amint kész a mosás, teregess ki, és így tovább.
De kontrollt jelent másokon is, mert a többi családtag, gyerekek, felnőttek, kutyák és egyéb állatfajták mind részei a kupicsináló rendszernek. Szóval döntened kell, mostantól őket is nyaggatod, vagy még százszor többet dolgozol a rendért és a tisztaságért? Ha ma nyaggatod őket, vajon lesz erőd holnap is nyaggatni? Neked, aki amúgy utál másoknak beszólni, és baromira nem tudsz hitelesen elvárni olyan dolgokat másoktól, amiket te magad is a pokolba kívánsz?
Akarsz-e teljesen kinti kutyát, vagy teljesen benti kutyát, hogy ne hordja be a sarat? Vagy állandóan készenlétben állni egy lábtörölgető ronggyal, vagy éppen nem beengedni, vagy nem kiengedni, mert most éppen tisztaság van? Hadd vinnyogjon az ajtó előtt? És akarsz-e láthatatlan gyerekeket, szépen dobozokba pakolt legót, polcokon rendesen üldögélő plüssöket?
Hát, én már nem akarok. Kipróbáltam, és azt vettem észre magamon, hogy elindultam az elsárkányosodás útján. Elképesztő energiákat emésztett fel. Ráadásul az is kiderült, hogy mégsem a rendes és tiszta lakás a jó párkapcsolat titka.
Mára beláttam, hogy valami hiányzik belőlem ehhez. Bár majdnem harminc éve történt, tökéletesen emlékszem arra a jelenetre, amikor az egyik csoporttársamnál, T-nél voltam a szülinapi buliján. Két pici lánya volt. Az egyik szobában a ruhaszárítón száradtak a kicsi ruhák. Ahogy nőtt a vendégsereg, kiderült, hogy több helyre van szükség, erre T elkezdte leszedegetni a ruhákat, párosította a kismillió rózsaszín zoknit, szortírozta az apró bugyikat, trikókat, ruhácskákat, mindent szépen összehajtott, és berakta a két kislány külön szekrényébe, fiókjaiba, összehajtotta a ruhaszárítót és elrakta a gardrobszobába, miközben tovább beszélgetett velünk, mintha csak egy pohár pezsgő lenne a kezében.
Elképzeltem, hogy én mit tennék az ő helyében. Vagy egyszerűen ruhástul betolnám a szárítót a fürdőszobába, vagy ki az erkélyre, vagy akárhová, vagy leszaggatnám róla a ruhákat, beledobálnám egy lavórba, vagy ráhalmoznám egy félretolt székre, az összehajtott ruhaszárítót a falhoz támasztanám, és igyekeznék minél előbb visszatérni a vendégeimhez. Aztán másnap (vagy harmadnap, vagy…) leülnék a kupac mellé, és nagy szenvedések közepette megpróbálnám a zoknikat párosítani, kitalálni, melyik trikó melyik gyereké, és nagyokat sóhajtva a pakolnám be a szekrényükbe.
Emlékszem, akkor rettentően irigyeltem T-t. Látszólag szemernyi erőfeszítésébe sem került az egész. Gondolom, rengeteg ilyen ember van, akinek a rend és tisztaság fenntartása ugyanolyan természetes és könnyed történet, mint levegőt venni. És persze, rengetegen vannak, akiknek közel olyan nehéz, mint nekem, de azért összeszorított foggal megcsinálják.
Jó, persze, néha én is. Sőt, igazából rendszeresen takarítok, mert a kutya tényleg bejárkál sáros tappancsokkal, kénytelen vagyok naponta söpörni és felmosni. A ruhák hajtogatása, szelektálása viszont a mai napig komoly szenvedést okoz. Meg a portörlés is. Minden kis izét lepakolni, és vissza. Te jó ég, mennyi értelmes dolgot lehetne ehelyett csinálni.
És van még egy oltári nagy probléma. A pókok! Annyira sajnálom őket. Egész nyáron segítettek szúnyogot irtani, most meg gyilkoljam halomra a kis szobatársaimat? Kész vagyok, amikor látom őket menekülni a porszívó vagy a portörlő elől. Rendben, csak kiteszem őket a teraszra. És csak havonta egyszer. De érzem, így sem fogok bejutni a pókok mennyországába. Sóhaj…
laktációs szaktanácsadó IBCLC, pszichológus