Adjuk el a padlast – 25. történet – festmény
augusztus 15, 2025
Húsz évvel ezelőtt, augusztus egyik utolsó estéjén ültem a gyerekszoba közepén, és majdnem elsírtam magam. A szoba csatatérhez hasonlított, de ezt kivételesen nem írhattam a gyerekek számlájára. Az utóbbi néhány órám azzal telt, hogy előkészítsem a fiúk tanszereit. 11, 9, 6 évesek és ott volt ráadásnak a legkisebb, aki szerencsére nem készült iskolába, viszont nagyon aktívan részt vett a füzetcsomagolásban. A fiúk viszont mind egy szálig valamilyen jó sztorival kimentették magukat. Én ennek valójában örültem, mert alapvetően egyedül is totális kudarcnak éreztem az egészet. Az öntapadós füzetborítók vagy nem passzoltak, vagy minden mindennel összeragadt, már abban a pillanatban amikor a ragasztós részről lehúztam a védőszalagot. Vagy kiderült, hogy véletlenül a könyv első lapját hozzáfogtam a fedeléhez és úgy kötöttem be, vagy rossz méretű borítót választottam a könyvhöz. Az egész egy katasztrofális kudarc volt számomra, főleg ahhoz képest, hogy alapvetően nem éreztem ügyetlennek magam. Eszembe jutott, amikor régen a Visegrádiban anyuval ültünk a gyerekszoba közepén, és figyeltem, hogy milyen boszorkányos ügyességgel vágja és hajtogatja az országosan mindenki számára kötelező indigókék csomagolópapírt, hogy helyezi el az aranymetszés szabályai szerint – persze ránézésre – a pirosszegélyes fehér vignettákat (úristen, milyen szó ez már!), hogy írja rá gyöngybetűkkel a nevünket, az osztályt és a könyv címét, és SOHA nem rontja el.
Ülök törökülésben és kétségbeesetten harcolok az öntapadós füzetborítókkal, eleinte még nevetgéltem a saját bénaságomon, de már fáradt vagyok ahhoz is, hogy a kicsi kétévest kedvesen hessegessem el a helyszínről. Végre kész.Már csak a leendő elsős betűkártyáit kell szépen kivágnom, és sorrendben elhelyezni a betűtartó füzetbe. Menni fog, hiszen a két nagynak is én csináltam anno. Vagdosok, és lassan úgy érzem, hogy legalább százhúsz e-betűn vagyok túl, de még van néhány. Közben átfut az agyamon, hogy milyen jó, hogy a község egyetlen kis papírboltja még nyitva volt, és az utolsó percben meg tudtam venni, mert teljesen kiment a fejemből, hogy erre is szükség lesz.
Vágok, a kész adagokat beillesztem a kis gumipántok alá, már majdnem végzek vele, amikor hiányérzetem támad. Hol vannak a nagybetűk? Ó, hát persze, a hátán. Ha megfordítom a kis „a” hátán ott kell lenni a nagy „A”-nak, micsoda praktikus megoldás, ha nem így lenne, kétszer ennyit kellene vágni. Meg is fordítom, és elszörnyedve látom, hogy a kis „a” hátán két félbevágott „Z” betű látható. Vadul forgatni kezdem a betűket, és kiderül, hogy az összes táblát félrenyomtatták.
A hátlapja fejjel lefelé volt, így egyetlen ép nagybetűnk sincs. Dühösen hajigálom a szemetesbe az utolsó óra művét, mikor kezembe akad az egyik gyerek vadiúj ellenőrzője, amit azért adott oda, hogy töltsem ki a személyi adatokat. A szülőkről ennyi a kérdés: „apa/GONDOZÓ:” . Na, ebben a pillanatban elbőgöm magam, káromkodni nincs erőm. És MAJDNEM bevésem a saját nevemet.
laktációs szaktanácsadó IBCLC, pszichológus