Adjuk el a padlast – 25. történet – festmény
augusztus 15, 2025
Tudom, hogy sokat meséltek nekünk gyerekkorunkban a szüleink és a nagyszüleink, és gyerekszínházba is jártunk. Főleg a szokásos népmesék vettek körül, és Lázár Ervin, meg Szécsi Margit. Lázár Ervintől mindent szerettem, Szécsi Margittól az Eszem a gesztenyét volt a kedvencem, a mai napig nem értem, miért nem fújja mindenki kívülről, mint az Öreg néne őzikéjét. Aztán, ahogy elkezdtem egyedül is olvasni, a mesék olvasása háttérbe szorult, viszont elkezdtem mesét írni. Volt egy vonalas füzetem, amibe hatalmas szenvedéllyel írtam a meséket, nem is tudom, hogy megmutattam-e valakinek, de nem is ez volt a lényeg. Maga az írás öröme.
Egyszer úgy alakult, hogy nálunk aludt egy baráti családból egy nálam pár évvel fiatalabb fiúcska, és az ő apukája vigyázott ránk. Az anyukák gondolom csaptak egy csajos estét, vagy fellépésük volt, de a lényeg, hogy ott volt három gyerek egy apukával, aki történetesen színész volt. Nem nagyon akaródzott nekünk aludni, így hát bedobta az ötletet, hogy ha nyugton maradunk, mond nekünk mesét. No, hát mit is meséljen? Ez az ötlet sem tetszett, az az ötlet sem tetszett. Végül előhúztam a saját mesefüzetemet, hogy olvassa ezt.
Döbbenetes élmény volt a saját mesémet hallgatni egy valódi színész előadásában. Úgy éreztem akkor, hogy ez egy igazi mese, semmiben nem marad el a többitől, amiket akkor megismertem. Lebilincselve hallgattam, izgultam a főszereplőért, féltem az ellenségétől, boldog voltam, hogy a végén minden jóra fordult. Ebből a szempontból egyáltalán nem számított, hogy a mese minden szavát ismerem. Ma már egyáltalán nem emlékszem a történetre, és sajnos soha többé nem tudjuk meg, miféle meséket írtam akkor 9-10 évesen, mert a füzet elveszett.
A mesék aztán egy darabig a háttérbe kerültek, igazából a gyerekek születéséig nem is nagyon kerültek elő, de aztán csőstül. Egy gyerekkel, vagy közel született kettővel még tök jól tudtam ragaszkodni az elveimhez (minden gyereknek életkorának megfelelő esti mese jár). De ahogy sokasodtak, egyszerűen képtelen voltam négy felé szakadva, a gyerekeket elkülönítve elmondani a személyre szabott mesét. Így történt az, hogy az egész bandának szász estén keresztül végig kellett hallgatnia a Tarka kutya biciklije című darabot az Égből pottyant mesékből. Már szétesett a könyv, kijött a lap, de ezt kellett olvasni.
Az eggyel kisebb gyerek azt kérte, hogy fejből meséljek neki, a kedvenc állatáról, a vadröfiről. A legnagyobb már iskolás volt, a legkisebb még totyogó. Így állt elő a helyzet, hogy a pici az anyatejjel szívta magába a Harry Potter több fejezetét, vagy éppen a Szent Péter esernyője történetét, amikor az lett a kötelező olvasmány. Szerencsére nem lett semmi látványos baja attól, hogy esténként dementorokról, párszaszájúakról, és a Malfoy familiáról szóló történetek hallgatása közben alszik el. És mivel „jó anyaként” ragaszkodtam a „minden gyereknek jár mese”. elvéhez (meg azért is, mert imádtam én is elmerülni a mesékben), mire az összes mesét végigmondtam, már én is jócskán álmos lettem. Sőt!
Azt kell mondanom, simán el is aludtam mesélés közben. Úgy, hogy folytattam a mesélést! Nagyon kíváncsi lennék rá, mi történik ilyenkor az agyi működésben (szerintem a neurológusok akárhány vizsgálati személyt össze tudnának szedni az estére kimerült anyák személyében.)Tehát javában olvastam egy jó hosszú és bonyodalmas Benedek Elek féle magyar népmesét a gyerekeimnek, amikor egyszer csak az egyikük rám szól, hogy „Anya, az biztosan nem úgy van!” Hirtelen magamhoz térem, és nem egészen értettem mi a baj. „De, hát innen olvasom, innen a könyvből.”
„De anya! Az nem lehet, mert olyankor még nem is volt telefon!” „????” „Azt mesélted, hogy az öreg király telefonált!” Hát így esett, hogy rájöttem, hogy simán tudok mesélni is alvás közben. Az esti mese még jó sokáig fontos közös élmény volt. Egyáltalán nem számított, hogy már minden gyerek jól tud olvasni, sőt, amikor külön szobájuk lett, akkor is összegyűltünk néha a legkisebbnél egy jó kis esti mesére. A saját örömünkre is.
Egyre másra olvasom a kutatásokat, hogy mekkora előnnyel indulnak az iskolában azok a gyerekek, akiknek rendszeresen meséltek a szülei. Hát, könnyen lehet, hogy ez is számított, ahogy most felnőttként figyelem őket. De igazából nem ezért volt az életünk elengedhetetlen része az esti mesélés, mint a fogmosás. hanem azért, mert jó volt. Mert akkor biztosan együtt voltunk, egymásra figyeltünk, és együtt bújtunk bele a hősök bőrébe, együtt éltük át a kalandokat. Milyen jó is volt nekünk abban a meseszagú gyerekszobában.
laktációs szaktanácsadó IBCLC, pszichológus